2017. október 14., szombat

A szépségről




Festészeti oldalakat nézek. „Eladó festmény - alkotó portál”. Az egyik közösségi oldal csoportja, ahová mindenki a saját maga által pingált műveit teszi ki. „Eladó festményeim”.
Eleve az indulatot nem értem. Az érzést. Józsi bácsi miért fest, miért nem horgászik? Vagy Ibolyka? Vagy rendben, Ibolyka otthon van a gyerekkel, és ráér. A sorozatokat meg unja. De Ibolyka, ha fest, miért adja el? Kér érte ötezer forintot? Azzal mit csinál?
Miért nem teszi el a képet, mutatja meg később a gyereknek és akkor mindenki örül? Miért hiszi magát művésznek, és legfőképp miért akar ezzel keresni? Ráadásul ennyit. Ha vállal otthoni munkát, többet keres.

Nem értem.

Ibolyka képe csiricsáré. Rikító színek, édibédi. Nehéz eldönteni, hogy a pofátlan avantgárd krikszkraksz, vagy a rózsaszín flamingó (akril, 40 X 60 cm) a rosszabb.
Egy másik anyuka nőt fest. Szép nőt. Gyönyörűt. Mindegyik anyuka szép nőt fest itt, de mindegyik Lajos bácsi és gimnazista fiúcska is. Átlagembert nem fest senki soha. 
Persze, értem én. Az átlagember megformálásához átlagon felüliség kell. Ellenben az átlagember mindig hőst akar ábrázolni, meg gyönyörű nőt. Mint, amikor a tehetségtelen költő a várnai csatáról, Mohácsról, meg Pákozdról ír ezer versszakos verset, s azt hiszi, ha nagyszerű a téma, ha hatalmas, és magasztos, majd nagyszerű és magasztos lesz alkotása is.

Az átlagembernek nem való az átlag. Sem megformálni, sem megérteni nem tudja. Tisztelni se. Az átlagember a nagyság feltűnő jegyeit tiszteli. A híres színészt is az autója, a pénze meg hírneve miatt tiszteli. Nem a nagysága miatt. Ha elbocsátják, és villamoskocsival jár, már nem tiszteli. Még bele is rúg. Mert, amíg nagy ember volt nem tehette, és különben is, átverte, mert ő azt hitte nagy ember, közben meg itt nyomja a leszállásjelző gombját a 4-es 6-oson.

Knopp Imrének van egy vászna. Magyar nemesasszonyt ábrázol. Nem szép a nő. De ahogy a haján megtörik a fény, ahogy a fejét tartja, ahogy az egész meg van formálva, ha sokat nézed, széppé válik. Lehet, Ibolyka ezt nem venné észre. 
Azt hiszem, az átlagembert nemcsak megformálni, hanem meglátni benne a szépet is némi átlagon felüliség szükségeltetik.

(Knopp Imre /1867-1945/ festménye)

2017. szeptember 26., kedd

A közös költség védelmében


Régóta mondom, hogy a modern képzőművészetet be kéne tiltani.
Megyek le reggel tejért, s látom, valami haladó szellemű önkifejezés-rajongó összefirkálta a liftet.
Nevezhetnénk sima vandalizmusnak is, de én tudom, hogy az illető valójában Hencze Tamás kortárs festő munkássága előtt borult le, s próbálta utánozni.
Ha az ilyen baromságokat a galériák és kritikusok nem tekintenék értéknek, s nem áraznák sok százezerre, eszébe sem jutna az illetőnek.
Dobáljuk a Henczéket, Gyarmathy Tihamérokat, Kokas Ignáczokat és Deim Pálokat a kukába!
Pentelei Molnár Jánost viszonylag nehéz a liftbe firkálni, s így mennyi közös költséget megspórolna a társasház!

 (Egy eredeti Hencze)

2017. szeptember 6., szerda

Oh, Yeah!




Téblábolok a boltban a süteményes részlegnél, amikor egyszer csak megszólít egy néni. Nénit írtam, pedig tudom, hogy ebben van némi tiszteletlenség, és a tenyerem viszket, amikor hallom, hogy idős embereket bácsiznak, meg néniznek, lévén ebben mindig van valami leereszkedés, haverkodás - ezt a szót is ki kéne irtani a közbeszédből, nem magyar -, de ide most nem illik más. Ha egy idős nő kendőben, virágos otthonkában, gurulós kocsit húzva matat a leértékelt áruk közt, az sajnos néni.

- Lehetséges, hogy ez a torta kétszáz forint? - szólít meg. Már elszoktam attól, hogy idegenektől a köszönést elvárjam, így nem fortyantam fel az illemszabályok megsértése miatt. Megnéztem a kezében tartott tárgyat. Sárga fecni az oldalára ragasztva. Ezernégyszáz áthúzva, alatta hétszáz.
- Nem, kezicsókolom. - mondom neki udvariasan. - Hétszáz, nem kettő. Tessék csak megnézni figyelmesen. A néni közel hajol, motyog, majd felém fordul.
- Tényleg. Megvenném ennyiért is - folytatja csevegve - de nem tudom, az unokámnak vajon ízlik-e?
- Ebben sajnos nem tudok segíteni - mondom, s nem teszem szóvá, hogy amennyiben kettőszáz forint lenne, honnan lehetne tudni, hogy ízlik-e az unokának? Vagy az már a „teljesen mindegy, legfeljebb kidobjuk” kategória?
- Sok sikert a válogatáshoz - mondom, s indulnék tovább, mire ennyit mond: „Köszcsike.”
- Tessék? - fordulok meg.
- Csak azt mondtam köszcsike - oktat, mint holmi zöldfülűt. - Megköszöntem.
- Ja, értem - így én. - Van erre egy kifejezés. Köszönöm. Olyan szép a magyar nyelv, ne gyalázzuk feleslegesen.
 Nénike sértődötten elfordult, s ügetett tovább, gurulós szatyorral, virágos szoknyában, sütemény nélkül.

Én meg azon töprengtem a pénztár előtti sorban várakozván, hogy borzasztó a világ. Egy hetven körüli néni nem tud beszélni, s én oktatom a tiszta beszédre.
S még valami. 
Eszembe villant, még az is jobb lett volna, s az is több elégedettséget váltott volna ki, s közelebb állt volna a normalitáshoz, ha mindössze ennyit mond: Oh, yeah!

(illusztráció: Rottmann  Mozart (1874-1960))

2017. augusztus 12., szombat

Hasraesés

 
Az idegenség előtti hasraesésen gondolkodom...
Látom egy oldalon - valami reakcziós, katolikus felület -, hogy "jaj, a francia lovagi szellem". "A katedrálisok". A büszke és dicső francia kastélyok" "A mittudoménmilyen idegen király..." stb.
Vajon mi a különbség a között, hogy valaki a katedrálisok, a királyok és páncélok miatt esik hasra egy idegen kultúra előtt, vagy amiatt, hogy "Ó, a Szajna part"... "Ó, a francia szimbolisták". "Az igazi művészet és haladó szellem". "Párizs az én Bakonyom..."

(töprengek...)

2017. július 17., hétfő

Értetlenkedés


Én igazság szerint nem értem az LMBTQstb mozgalmat, meg ezt a pride dolgot.(remélem jól ejtem ki a  szót, bár nincs semmi értelme.)
Azt mondja a tévében egy homokos úr, hogy ők a jogegyenlőségért harcolnak.
Érthetetlen számomra ez a jogi egyenlőség mánia. De hát egyenlő, nem? A buzi éppúgy felszállhat a buszra, sorban állhat a postán, örökölhet ingatlant, szerezhet jogosítványt, és ha betör valahová, pont annyi évet kap, mint egy normális ember. Egyszerűen nem értem, hogy mit akarnak...

(Az  alábbi poszt a szerző facebook oldalán volt olvasható, de eltávolították, mert "az alábbi bejegyzés nem felel meg a facebook közösségi alapelveinek".)

2017. július 6., csütörtök

Feng Shui




Életvitelünk kialakításában legfontosabb dolog a harmónia, s ez alól otthonunk sem képezhet kivételt. Az anyagok és színek kellő elrendezése - a Feng Shui - erre kiválóan alkalmas. A korszellembarát otthon ma már szinte elképzelhetetlen a Feng Shui alkalmazása nélkül. 
Tekintsük át, tehát a főbb tudnivalókat!
Varázsvesszőnkkel legelőször is mérjük ki a lakás mentális középpontját. Oda a kor szellemének megfelelő illusztrációt akasszunk - mintegy utalva ezzel is a jelen transzcendens áramlataira.
Benito Mussolini arcképe például nem alkalmas erre a célra. Javasoljuk helyette inkább Cohn Bendit, 68-as anarchista és buzeráns pedofil ízléses portréját.
Mindig ügyeljünk a részletekre! Nem mindegy, hogy a falfelületen mit és hová helyezünk el.
Nem szerencsés dolog, pl. a "Kertész Imre átveszi a Nobel-díjat" című olajfestményt közvetlenül a „Kovarcz Emil megtekinti a nagyváradi gettót” című megsárgult újságkivágás mellé rajzszögezni. Ez káros feszültségeket okozhat otthonunk aurájában.
Helyezzünk külön hangsúlyt a tárgyak és az anyagok kellő harmóniájára!
A DVD-játszó alá például mindig helyezzünk csipketerítőt. A vászon és a mű­anyag tudniillik remekül harmonizál, s ez elősegíti a pozitív gondolatok kiteljesedését.
Ha mondjuk az Európai Unió, a haladás, a demokrácia vagy a terrorizmus elleni harc ötlik fel tudatunkban, érintsük meg kezünkkel a mellettünk álló fikuszt, hogy a nemes ideák hatására fellépő lelkesedés keltette bioenergia átáramoljék a növénybe.
Figyeljük meg, pár héten belül milyen pazar dzsungellé válik így otthonunk. Napi pár perc korszellembarát gondolat, s máris kizöldül lakásunk. (E módszerrel mellesleg komoly összeget takaríthatunk meg, mert nem kell venni új virágföldet, meg mindenféle méregdrága tápsót.)
Vigyázat! A politikailag nem korrekt nézetek károsan befolyásolják a körülöttünk áramló energiamezőt! Az idegengyűlölet, klerikalizmus, rasszizmus vagy a kirekesztés szülte gondolatok akár hetekkel is visszavethetik növényeinket a fejlődésben.
Elalvás előtt - hogy a teljes nyugalom állapotába kerüljünk - nem árt, ha kissé relaxálunk. Vegyünk egy mély lélegzetet, majd kezdjük el ismételgetni magunkban az alábbi rövid kis mondókát: "Az idegen szép! Az idegen jó! Az idegen szép! Az idegen jó!". 

(Benkhard Ágost (1882-1961) festménye)

2017. május 30., kedd

Egyenjogúság




 Csinos hölgyismerősöm panaszkodik. Hangjából csak úgy süt a sértett önérzet, meg a méltatlankodás:
- Elegem van ebből az örökös megkülönböztetésből. A másodrendű szerepből. A kirekesztésből. A szegregációból. Hogy folyton csak kiküldenek a konyhába! Megmondom, tisztelt uram, hogy mire gondolok. Figyeljen, és jegyezze fel. Akár meg is írhatja.
Egy nő csak védheti a migránsokat. Csak megértő lehet velük. Mert ha valami rondát ír róluk, akkor húszan esnek neki, hogy „nő létedre hogy lehetsz ilyen kegyetlen?"
- Ugye, hogy igazam van? – néz a szemem közé.
Szégyenkezve lesütöm a szemem, s hallgatok. Ő folytatja a háborgást.
- Egy férfi csak annyit kap, hogy rasszista. És ezzel le van tudva. De egy nőnek a női mivoltát is megkérdőjelezik. Hol az egyenjogúság, tisztelt uram? Követelem a jogot, hogy lehessek rasszista, utálhassam a migránsokat, s ezért ne vonják kétségbe a nőiességemet. Ha azt írom egy netes fórumon, hogy én elrendelném a határon a tűzparancsot, már feltételezik, hogy nem festem ki a körmöm. Ha kijelentem egy társaságban, hogy a bűnöző beáramlókkal teli hajókat simán el kéne süllyeszteni, úgy néznek rám, mintha ezer éve nem szőrtelenítettem volna, tíz éves divat szerint öltözködnék, és nem tudnám a legfinomabb sütik receptjét.
Kikérem magamnak ezt a bánásmódot! Sőt, követelem a jogot, hogy lehessek rasszista, és közben megoszthassak rózsaszín plüssmackókról készült képeket a facebookon.
A férjemnek bezzeg nem vonják kétségbe, hogy ért a focihoz, vagy, hogy meg tudja szerelni a konnektort. Lenácizzák, azt annyi. Na, bumm! De ettől még a férfiassága csorbítatlan marad!
Megígértem neki, hogy megírom. De továbbra sem szabad hátradőlni!
Mint azt az index cikkében olvashattuk ("Az emancipáció újabb győzelme: nő is vezethet kukásautót), kukásautó vezető már lehet nő, de továbbra sem lehet kukás. 
Csak kukásautó sofőr!
Úgyhogy, ahogy azt a progresszió nagy vezére, Gyurcsány Ferenc fogalmazta meg annak idején: "Gyerünk barátaim, tegyük a dolgunkat!"

(Brocky Károly /1807-1855/ festménye)

2017. május 14., vasárnap

Plakátkampány





- Na, akkor mi legyen?
Ott ülünk a kocsmában, s törtük a fejünket.  A pártunk kampányához terveztük a plakátokat. A múlt héten alakultunk, mint párt, pontosabban a múlt héten terveztük el, hogy megalakulunk, s valami amerikai nagyon kedves úr azt mondta, hogy mivel ő hisz a fejlődésben, meg az emberi jogokban, ad nekünk az induláshoz egymilliót. 
Vagy százmilliót? Nem tudom, számtanból sosem voltam jó.
A párt neve még nem volt világos, valami demokratikus, meg szabadság, meg európai dolgot akartunk, bár Ernő felvetette, hogy legyen benne az is, hogy magyar, de lehurrogtuk.
Kihozták a sört.
- „Négynapos munkahét”? Ehhez mit szóltok?
- Demagóg - legyintettem. - Nem szopják be.
- Miért? - fortyant fel Géza. - És az nem demagóg, hogy „Ti dolgoztok, ők lopnak”, vagy, hogy „Fizessenek a gazdagok”? De tudod mit? Mondok jobbat. Ha már a proli idióták hergelése - akarom mondani a kisember érdekeinek és jogainak képviselete - a cél. „A fizetés legyen több, ne pediglen kevesebb”.
- Ez nem rossz! - kaptam fel a fejem. - Tetszik!
„Akinek túl jó nője van, arra luxusadó!” És ehhez mit szólsz? Az emberek kis részének van jó nője - mivel a randából mindig több van -, s az emberek utálják azt, akinek van. Vagy adóztassuk meg a jó kiállást, a tehetséget, a fiatalságot, vagy a boldog házasságot is? A mi házunkban a szomszéd mindig veszekszik a feleségével, és ki nem állhatja a vejét, aki harminc éve harmonikus kapcsolatban él. Tuti csomó szavazat!
A lehetőségeken gondolkodtam, mikor oldalvást pillantva az eddig csendben ülő Ernőre esett pillantásom.
Ernő vakargatta az állát. s hozzá csücsörített. Ezt nem szerettem. Ilyenkor mindig a legvadabb baromságokkal hozakodott elő.
Most sem csalódtam.
„Mindenki a munkája, és tehetsége arányában részesedjen a jövedelmekből.”
- Ugyan már! - Vettem el a sörét. - Megvonom a szót. Egy ilyen mondattal egyetlen egy szavazatot sem kapnánk. Maradjunk csak annál, hogy „Több adót a rohadék ellenségemnek”. Az biztos, tuti tipp!

(Réti István /1872-1945/ festménye)