- Ez a most megjelent kötet eddig munkásságának a csúcsa. Egyetért ezzel?
- Erre akkor döbbentem rá magam is, amikor a kézirat javításait végeztem a nyomdába adás előtt. Azt hiszem sikerült egyetlen történetbe tömörítenem mindazt, ami korunkból érdemes arra, hogy az utókor számára átörökítsük. A korszak tehet arról, hogy ez majd mind nevetséges, vagy szomorú dolog. Ami meleg és emberi ebben a regényben – s persze magában a korszakban -, az voltaképp azért emberi, mert emberek vagyunk és bizonyos tulajdonságaink örökérvényűek, hiába is akarják a haladó eszmék képviselői kiirtani belőlünk.
- Azt akarják?
- Akinek kis rálátása is van a történésekre, annak egyértelmű, hogy korunkban az ember, mint olyan - kissé fennkölten fogalmazva, az ember, mint teremtett lény - végső felszámolása folyik. Itt Magyarországon, még a berlini falnak hála, le vagyunk maradva a folyamatokban, de a nyugati térfélen már a végső felvonás kezdődött. A hatvannyolcas generáció felszámolta a vallás, az eszme, a nemzet, a közösség, a férfi és nő, idős és fiatal működőképes viszonyrendszerét, és most az utolsó stádiumba lépett, melyben az ember, mint biológiai lény felszámolása folyik. A gender-elmélet ezt készíti elő. A nagy nivellálásban, a nagy egyenlősítésben a fajok és kultúrák közti különbségek után most felszámolják a nemek közti különbséget is, úgy, hogy a férfit, mint olyat, gyakorlatilag meg akarják szüntetni. Mert vegyük már észre, hogy erről van szó! Most még csak a különféle megkülönböztetések felszámolását szajkózzák - férfi és női keresztnevek, férfi és női ruházat, foglalkozások, vagy akár az állva vizelés megkülönböztetésének a felszámolását -, de a következő lépcsőfok magának a férfinemnek a likvidálása lesz. Csak hát sajnos a megtermékenyítést a férfi végzi. És ha minket felszámolnak – már láttam olyan cikkeket feminista lapokban, hogy „A férfi felesleges!” - akkor magát az életet számolják fel. És ez a sátán tervének beteljesülése, amit évszázadok óta képvisel, és terjeszti ravaszul a mételyt a nagybetűs szabadságra hivatkozva. Mi itt még nem tartunk. Mi „le vagyunk ragadva”. Maradiak vagyunk. A regény főhőse Keskeny Károly ezért teheti meg, amit megtesz, ezért van még lehetősége harcolni a folyamatok ellen, és szemben állni a folyamatokkal, s nem mellékesen ezért van még lehetőségem nekem megírni ezt a könyvet. Németországban lehet, hogy már letartóztattak volna.
- A történet nem más, mint folyamatos szembemenetelés a jelennel.
- Olyannyira így van, hogy a szereplők számára korunk fogalmai, korunk hivatalos normái sértésnek számítanak. A „Maga humanista!” c. fejezetben, Keskeny Károly - az utolsó hazai ködlovag és hivatásos reakciós -, valamint barátja a Ludovikás - aki annyira ellene van a szabadosságnak, hogy az utcasarkon precíz, 90 fokos szögben fordul be -, egy vita alkalmával sértésként vagdossa egymás fejéhez ezeket a jelzőket, mint „egyenlőségpárti, felvilágosult, demokratikus érzelmű”. Ami korunkban elfogadott értéknek van beállítva, az itt egytől egyig, mint negatívum, mint káros folyamat, mint korcsosulás van ábrázolva. A történet szereplői keresik, hajszolják a normalitást, aztán végül, hogy meglelik-e, és ha igen, mit kezdnek vele, az a lapokon derül ki.
- Amellett, hogy a korábbi írásokhoz hasonlóan az abszurd helyzetek és a nyelvi játék miatt az olvasó olykor hangosan felröhög, itt komoly emberi sorsok és fájdalmak bújnak meg a kisstílű és szürreális komédia álarca mögé bújtatva. A társadalmi kérdések mellett hangsúlyos szerepet kaptak az emberi tragédiák.
- Most jobban érdekelnek ezek a problémák. A regény - vagy novellafüzér - oldalain a nemzeti, ideológiai, társadalmi kérdéseket boncolgatók születtek korábban, olykor sok évvel ezelőtt, és az emberi fájdalmakat, kiúttalanságokat bemutatók a frissebbek. Leginkább a férfi és nő – amúgy a nagybetűs haladásnak köszönhetően - kétségbeejtően megrontott viszonyrendszere foglalkoztatott leginkább. Ez főleg „Az utóvédharcok méltósága”, vagy a „Boros úr utolsó kísérlete” c. elbeszélésekben bontakozik ki legszembetűnőbben. De a regény egyik csúcspontjának tekinthető „A mester” filozófiai kérdéseket boncolgat, és egészen friss.
- Beszéljünk kicsit a figurákról. Ezek a hihetetlen alakok léteznek?
- Egy részük igen. Vannak, akiket két-három figurából gyúrtam össze. A Fabódé nevű kocsma sarkában ücsörgő testes alak, Mihály úr - a Demokrácia Üldözötteinek Szövetsége elnöke -, például az egyik, a valóságban is ugyanerre a névre hallgató kültelki kocsma tulajdonosa, ill. az egyik barátom és kollégám különös kereszteződése. Vonzanak a szürreális figurák. Minden bizonnyal az vagyok magam is.
- És a főhős, Keskeny Károly?
- Keskeny sajátos alak. Puszta létével is küzd a haladás ellen, és óvja a normalitást, miközben a Mókus-sörözőben tartja a fogadóóráit és okítja a kezdő reakciósokat. Van benne jócskán önmagamból, ez tény, de - és erre Ágoston Balázs barátom hívta fel a figyelmem - van benne valami Szabó Dezsőből is. A gesztusai rá emlékeztetnek. Ő ült a Philadelphia kávéházban, fogadta a hódolóit, hirdette az igét, kötözködött mindenkivel, és szólt le mindenkit, aki élt és mozgott körülötte.
- Mit gondol, hogy fogadják majd ezt a regényt?
- A kortárs irodalomban? A szaksajtóban? Sehogy. De hát ott nem történik semmi. Nem mindegy, hogy azok ott mit mondanak? Az egész bandájuk évtizedek óta nem képes letenni egyetlen művet, ami a Keskeny Károly élete és korának akár a cipőjét is megköthetné. A magyar irodalom megszűnt. Már csak a perifériákon létezik. Ez a regény a jelen kor kulcsregénye. Ehhez foghatót, ennél fontosabbat – s pláne jobbat! – évtizedek óta nem írtak, és nem is képes rá senki közülük. Ők csak osztogassák nyugodtan egymásnak a szánalmas kis díjaikat, meg veregessék egymás vállát, cipelgessék a nulla teljesítményeiket, a szellemi ürességüket könyvvásárokra, de ők nem érdekesek. Nem fontosak. A fontos mindig az utókor, ahol ezek, akik ma „hivatalos irodalomként” vannak feltüntetve, még csak lábjegyzetben sem fognak szerepelni.
Bognár József
(Megjelent a Magyar Demokrata 2013 január 2. számában)
